A kapcsolódás hiánya csendben merít ki bennünket

S hát erről is ki beszéljen, ha nem a babahordozási tanácsadód, közösségszerveződ 😉

Hiszek a személyes találkozások erejében.
Egy futó pillantásban.
Egy támogató, végigsimító érintésben.
Egy együttérző „basszameg”-ben, mert úgyis értjük egymást.

Nemrég láttam egy rövid videót: négy kisfiú egy baseball meccsen a lelátón nem magának kéri a labdát, hanem az ötödik barátjukra mutogatnak, hogy neki dobják, aki végül elkapja, és elsírja magát.
Élete pillanata. A felirat pedig valami ilyesmi: „Ha nem ilyen emberek vesznek körül, keresd meg őket.”

És azóta ez motoszkál bennem.

Mert felnőttként valahogy egyre kevesebb ilyen pillanat jut.
Egyre kevesebb az, amikor valaki nem magának kér, hanem neked.
Amikor valaki lát, és odafordul. Amikor valaki megtart egy kicsit. És közben próbáljuk ezt online pótolni. Posztokkal, kommentekkel, üzenetekkel.
De az igazság az, hogy ez ott nem történik meg igazán.

Itt, a blogomat olvasva sem.

Ez csak akkor történik meg, ha eljössz. Ha belelépsz egy térbe, ahol ott vagyunk egymásnak. Vagy ha én megyek hozzád, és visszük ezt a kapcsolódást a nappalidba, a mindennapodba.

Mert együtt könnyebb. És ezt nem lehet csak olvasni. Ezt meg kell élni.

---

Van egy furcsa ellentmondás az életünkben: egyre több emberrel vagyunk kapcsolatban, mégis egyre gyakrabban érezzük magunkat egyedül, miközben válaszolunk, reagálunk, jelen vagyunk, és mégis hiányzik valami.

Sokszor legyintünk, hogy csak fáradtak vagyunk, hogy több pihenésre, több csendre lenne szükségünk, pedig gyakran nem ez a legmélyebb hiány, hanem az, hogy nincs elég valódi kapcsolódás az életünkben.

Az a fajta jelenlét, ahol nem kell megfelelni, nem kell jól csinálni, nem kell összeszedettnek látszani, hanem egyszerűen csak lehetünk, és valaki ott van velünk.

A mentális jóllétünk nem csak egyéni kérdés, hanem mélyen kapcsolati is, mert az idegrendszerünk folyamatosan reagál másokra, a hangokra, a figyelemre, a jelenlétre, és egy valóban megtartó kapcsolat képes olyan mély megnyugvást adni, amit egyedül sokkal nehezebb elérni.

Talán ezért érezzük azt, hogy egy-egy őszinte beszélgetés után könnyebb, hogy egy figyelmes jelenlétben lelassulunk, hogy egy biztonságos térben végre nem kell „összeszednünk magunkat”.

És talán ezért fárasztó annyira az is, amikor ezek hiányoznak.

A tapasztalatom az, hogy ilyenkor nem több információra van szükségünk, nem még egy módszerre, hanem arra, hogy valaki figyeljen ránk, hogy legyen tér megérkezni, hogy egy kicsit kiengedhessük azt, amit egyébként tartunk.

És érdekes módon ez még egy olyan helyzetben is meg tud történni, mint egy babahordozási tanácsadás, ahol látszólag technikai kérdésekkel foglalkozunk, mégis sokszor ott történik meg az, hogy megérkezik egy kis megnyugvás, egy „jó így”, egy érzés, hogy nem vagyok egyedül, és hogy amit csinálok, az elég.

Nekem innen jött a felismerés, hogy kapcsolódva könnyebb.

És ezt újra kell tanulnunk: nem többet csinálni, nem jobban teljesíteni, hanem újra kapcsolódni – egymáshoz, és közben egy kicsit magunkhoz is. ❤️