Testem, a „láthatatlan munkás” – 5. rész

Az első részekben sok szó esett a fejről.
Arról, hogyan fut a háttérben a családi operációs rendszer, hogyan tartjuk számon, ki mikor hova megy, kinek mit kell venni, kinek mit kell mondani.

Aztán beszéltem a szállításról 🚗, az érzelmi tartásról 🤍, a kapcsolatok életben tartásáról.

Most viszont rájöttem, hogy van még “valaki”, aki végig velem volt csak, nem szenteltem neki elég figyelmet.

A testem.

Miközben én okosan elemzem a láthatatlan munkát, ő csendben végzi a sajátját, ahogy mindig.

Kamaszként a testem hamarabb érkezett meg a nőiségbe, mint a lelkem.
Formálódott, ciklusba rendeződött. Nem volt ünneplés (a lányomnak már másképp lesz). Volt helyette bizonytalanság, „miért ilyen ez az egész”, fájdalom. Néha kicsit haragudtam is rá, miért ilyen, vagy olyan. Miért most? Miért nem tud segíteni?! És amúgy is, hogy néz ki?

Aztán megismerkedtünk, és egész jóban lettünk, megtudtam, a ciklus nem csak biológia, és együtt is tudunk hullámozni, mert van itt ritmus és energia, és amikor ezekből nincs elég az is éppen jó, ha kicsit befelé fordít. Mert aztán újra jöhet minden, hegyeket bírunk mi együtt elmozdítani.

Aztán jött a várandósság, új dimenzó – a testem, mint teremtő tér, az “I make people, what is your superpower” érzés. Hogy most nem csak a tudatom teremt, hanem a testem egy új tökéletes kis testet dolgoz ki magából. Elképesztő volt. Ebben nagyon összhangban voltunk, csapatmunka volt a javából. Csodaszépnek láttam a testem.

Aztán az élet kapujává váltunk Ő meg én… másnap pedig mindenfajta konfortzónából hopp, “kidobódtam”. Lelkiből, fizikaiból, szellemiből. Én sokszor azt mondtam: nem bírom, de Ő, a testem még bírta egy kicsit, tudta mit kell tennie. Ment és csinálta, vitt magával. Nőtt, fogyott, termelt, változott, és végig támogatott, még ha nem is éreztem mindig így, mostmár tudom. Együtt megcsináltunk két emberi lényt, és újra egymásra találtunk, újra egyben volt az enyém volt, a testem és a lelkem. Edzettünk, fejlődtünk. Szerettem… Kezdett kicsit fájni itt-ott, de arra ott volt a „majd elmúlik”.

Aztán egyszer csak nem múlt el.

Először csak apró dolgok. Fáradtság, ami nem oldódott meg egy délutáni alvással. Hangulat, ami nem „csak PMS”. Zsibbadás, fájdalom, furcsa hő-, és hangulathullám (vagy inkább cunami), mintha a testem újra külön életet élne, mikor már olyan jóban voltunk… és kopogtatott egy nagyon ismerős érzés is, amit a kisgyerekes végtelen hétköznapokon már átéltem: láthatatlanság.

Akkor az volt a láthatatlanság, hogy „csak otthon vagyok”.
Most az, hogy „csak változó korban vagyok”.

Hát jó, akkor ismerjük meg újra egymást és ezt a helyzetet, de mintha ez is egy mellékes, női lábjegyzet lenne az élet nagy történetében, ahogy az anyaság első időszakában átélt nem annyira örömteli pillanatok. Ki kell bírni, normál folyamat, mindenki átesik rajta… satöbbi.

Pedig ez nem lábjegyzet. Ez egy jó nagy fejezet, és talán még több tabu övezi… azt, hogy

Új identitás

készül.

És ez nem csak arról szól, hogy a hormonok mit csinálnak, vagy nem csinálnak, hanem arról, hogy a tested újraértelmezi önmagát. És ezzel együtt téged is.

Közben az ember próbál másokat tartani. Mert azt tudja. Abban jó. De hogy kell magunkat sokadszor megtartani, ha legfőbb harcostárunk a testünk épp nem ér rá, kint a tábla “under construction, please wait”?!?

Várunk… de krízis van! Ilyenkor be kellene kapcsolnia a „megoldom” üzemmódnak! Mert vészhelyzetben elememben vagyok. Nyugodt, határozott, kompetens. Ilyenkor nem kérdés, hogy van helyem a világban. Ilyenkor hasznos vagyok. De most mi vagyok?

És ez nem vészhelyzet. Átmenet. Hullámzás. Újratervezés. Bizonytalanság. Ismerős ismeretlen. Magányos útkeresés.

Az anyaság első éveiben láthatatlan volt a munkám.
Most a testem láthatatlan munkája zajlik.

Nincs hozzá filter. Maximum némi önirónia, ami – valljuk be – régi, bevált túlélési stratégia. De most próbálok nem csak viccelni rajta. Hanem észrevenni, hogy ez is munka.
Komoly, energiát igénylő, identitást mozgató munka.

Szóval a testem rendületlenül dolgozik.

Nemcsak akkor, amikor gyereket hordoz.
Nemcsak akkor, amikor éjszakázik.
Hanem akkor is, amikor egy korszak lezárul, és egy másik még csak alakul.

És lehet, hogy most nem az a feladat, hogy új címet találjak magamnak.
Hanem hogy kibírjam ezt az átmenetet anélkül, hogy azonnal értelmet, teljesítményt vagy hasznosságot akarnék gyártani belőle.

A láthatatlan munka nem mindig a világ felé történik.

Néha önmagunk felé.

És mielőtt továbblépnél a következő feladatra, a következő korszakra, a következő „majd akkor leszek elég jó” állapotra…

Én azt mondom: gratulálj magadnak mindazért, amit túléltél. Nem volt semmi!

Vége? Dehogy.
Éppen ezért állj meg és köszönd meg magadnak. Igen, magadnak.

Én köszönök magamnak mindent.
Hogy tartottam magamban végig a lelket.
Hogy kitartottam, kigondoltam, kiviteleztem.
Hogy kicsit borultam csak ki – és kibírtam.
Felkeltem. Felvettem. Nem féltem.
Sírás helyett többször nevettem.

Egyedül nem sikerült volna.
De ott voltam magamnak mindvégig én – és magadnak TE 🙂
és a testem, testünk, aki egyben tartott.

🌿 Peacelove, Eszter ❤

Tudtad, hogy az agyad már 5 perc lassítás után is másképp működik?
Nem kell hozzá gyertya, vagy hogy tudj meditálni.
Elég, ha csak kinyitod az ablakot, belélegzed a levegőt, és nem csinálsz semmit, csak észreveszed, hogy még lélegzel.
Persze lehet ez egy séta a ház körül, egy korty meleg ital.

Erről is beszélni kell – ha már a legtöbb munkánk láthatatlan, legalább legyünk láthatók egymásnak. ❤️

Ha olvasás közben megmozdult benned valami, ne tartsd bent.

Tarts velem egy #ölelőösvényen
Sétálok és beszélgetek bárkivel, aki szeretne. Itt a faluban, az erdőben, a dombok között, vagy csak egy kerülővel a háztömb körül.

A séta közben kimondott nehéz szavak valahogy könnyebbek lesznek.
Pici darabot elvisz belőlük a szél, és ami marad, azt sem kell egyedül cipelni.

#nemvagyegyedül